Szerepelj az oldalon!

Szívesen megosztanál Te is egy történetet?
Hirdetni szeretnél? 

Folytassuk a közös gondolkodást
e-mailben vagy telefonon!

Elérhetőség: 

Czecz Fruzsina
hello@gyerekkelvagyok.net 
30/525-69-89

Szavazás

Hány évesen vállaltad az első gyereket?

Szavazok

A lányom volt a karácsonyi ajándék

 

Beszálltam a taxiba, és a sofőr rémült arccal nézett rám. Nem, nem szülni megyek! - nyugtattam meg. Most még nem.

Azon a télen a kismamák a hírek főszereplőivé váltak. Szinte minden napra jutott egy sokkoló hír várandósokról, akik a hirtelen felbukkant vírus szövődményeit szenvedték. Ráadásul akkoriban történt, hogy egy vajúdó kismama már nem jutott el a kórházig, és egy taxi hátsó ülésén érték a tolófájások. Ezért nem lepődtem meg a vezető falfehér arcát látva.

A klinika lépcsőjénél állt meg, és még utánam kiáltott: "Óvatosan, csúszik!"

Na, kicsi lányom, mutass valami kunsztot - mantráztam – , különben itt ülhetünk estig! De már sejtettem, hogy hasztalan minden rimánkodás. Ugyanúgy, ahogy eddig, csepp emberkém behúzódik a legtávolabbi mélyedésbe, az oldalbordám vagy ki tudja melyik testrészem kényelmes menedékébe, amint meghallja a monoton pittyegést.

Miközben körülöttünk zakatolt, pittyegett, sűrűsödött az élet, és mindenki jót akart, az orvosok is persze azzal, hogy folyamatosan ellenőriztek, egyvalami veszni látszott: kettőnk szoros egységének intimitása. Mi több: derűje és biztonsága. Beleborzongtam, ha arra gondoltam, mi ketten már sohasem élhetjük át ezt a kilenc hónapnyi misztériumot.

A sok műszer, vizsgálat, hasznos és haszontalan tanács forgatagában meg kellett állni néha, és arra gondolni: viszlek magammal, úgy óvlak, ahogy soha többé nem lesz módom, a pocakomban csuklasz és a szívdobogásom a metronómod.

Ezt az állapotot olyan természetesnek éreztem, hogy a kilencedik hónap végén fel se tűnt: itt az idő!

Elbújtál megint, amint a hideg vizsgálófej a pocakomhoz ért. Alszik, mondta a nővér az eseménytelen görbére pillantva, de én tudtam, hogy ébren vagy, nagyon is ébren. Csak nem szeretnéd, ha kukkolnának. Mi most egyek vagyunk.

Ebből az egységből indulunk életünk összes elválása, elengedése felé, innen értelmezhető minden halál.

Sokáig ültem a székben, rémlik, kávéért meg kóláért küldtek, az minden babánál beválik, nálad persze nem, és valamit megéreztem akkor. Abból, hogy mi a jó, mi a kerek. Hogy ez így most kerek. És ezután, kérdeztem magamtól, mi vár ránk? Ha már az elején, merő jóindulatból, de ott a rendszer, ami majd minket is beszippant.

Hány évünk, hónapunk, napunk telik majd ebben a kerekségben?

Egyszer majd beszoktatunk, aztán te szoktatod be magad új helyzetekbe, rendszerekbe, mert a mi szocializációnk ilyen. Áll az építmény, dolgozik a korszellem, minden és mindenki versenyez, és valaki mindig lemarad.

A kilenc hónapnyi fészek-meleg emléke vajon milyen mélyen él a tudatunkban? És segít-e, amikor kell?

Néhány nappal később megint orvosi műszer pittyegett a közelemben. Egyedül feküdtem az intenzív osztályon. Kényelmes helyzet volt, jutott rám minimum két nővér. Az első mozdulatok nehezek voltak, alig bírtam megemelni a lábam, de elcsoszogtam a mosdóig. Az egyik nővér azt kérdezte, hozhat-e zsömlét? Azt hiszem, vághattam egy fintort: jó, jó, kérek, de azért a bejgli jobban esne! Cinkos mosoly jelent meg az arcán, nem egészen szabályos, de hoz. Apró fények villogtak, miközben csendben majszoltam.

A téli sötét kora estében a másik nővér állt az ajtóban. Kezében tartotta manósapkás lányomat.

December 24-e volt.
Kezdődött az ünnep.

szerző: Mics Ildikó

vissza

Hozzászólások

Név:
E-mail cím:
Hozzászólás:
A cikkhez még nincs hozzászólás.
Szólj hozzá elsőként!