Szerepelj az oldalon!

Szívesen megosztanál Te is egy történetet?
Hirdetni szeretnél? 

Folytassuk a közös gondolkodást
e-mailben vagy telefonon!

Elérhetőség: 

Czecz Fruzsina
hello@gyerekkelvagyok.net 
30/525-69-89

Szavazás

Hány évesen vállaltad az első gyereket?

Szavazok

"A munkám sokszor összefügg a családommal"

 

"A munkám sokszor összefügg a családommal"

Antal-Ferencz Ildikó újságíró és blogger, de valószínűleg időzsonglőr végzettsége is van, mert feleségként és nagycsaládos édesanyaként is helytáll.

Három gyereked van, de a blogodat akár a negyedik gyerekednek is tekinthetjük, olyan erőbedobással és szeretettel "nevelgeted".

Amikor legelőször hallottam ezt a megfogalmazást egy háromgyerekes politikusnőtől, nekem is nagyon tetszett, de azóta történt egysmás velem, és már nem fogalmaznék így. Bár nagyon fontos számomra mindkettő, és kifejezett célom a kettőt kombinálni (eleve családi témákról írok, néha kikérem a család véleményét is, írásaimat a férjem mindig, de sokszor a gyerekeim is elolvassák, interjúalanyaim többségét ismerik, ajándékba kapott könyveink, lemezeink jó részét ők is forgatják, hallgatják, stb.), de a munkám nem a gyerekem. "Műfajilag" sem, és mert van egy egyértelmű prioritásom: a családom az első. Akkor is, ha ők ezt nem mindig érzik így, mert például akkor is dolgozom, amikor szerintük velük kellene foglalkoznom...

Az újságírás előtt egészen más területen dolgoztál. Minek a hatására váltottál?

A Budapesti Közgazdasági Egyetem, a multicéges pályakezdés és a nyolcévnyi munka (adótanácsadóként) tulajdonképpen sodródás volt, amire persze csak utólag jöttem rá, amikor közel negyvenévesen rátaláltam a hivatásomra.

Igaz, már korábban is megfogott az interjúzás: a Magyarországon dolgozó külföldiek magyar adóbevallásának elkészítése előtt beszélgetnem kellett velük, majd tanácsot adni nekik. Emellett rendszeresen írtam leveleket Erdélyben élő szüleimnek. A harmadik babavárás alatt elvégzett mérlegképes könyvelői vizsga után viszont úgy döntöttem: valami egészen mással kell foglalkoznom, mert hiába gyűjtögetem a "papírokat", már nem okoznak örömet.

Egy felhívásra válaszolva egy kisbabás-mamás honlap egyik főszerkesztője lettem; onnan hívott el egy neves online hírportál főszerkesztője, rám bízva az új, családos oldal létrehozását. Akkor dőlt el, hogy ez lesz az én utam: újságírói-szerkesztői munka mellett elvégeztem egy újságíróiskolát is, közelről megismerve egy másik neves újság szerkesztőségét is. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam, rengeteg – pozitív és negatív, de mindenképpen tanulságos – tapasztalatot szerezve. Azóta több újságnál is dolgoztam, két éve pedig már szabadúszóként írok. Ez személyiségemhez és családos életemhez is sokkal jobban passzol, mint a kötött szerkesztőségi munka.

Nemrég saját honlapot is indítottál. Miért döntöttél így? Sokan félnek belevágni ilyesmibe. 

A november végén elindított saját honlapig hosszú út vezetett, annak ellenére, hogy már jó ideje gondolkodtam rajta. Azóta, amióta szembe kellett néznem azzal, hogy nem tudok megbízások alapján, újságokba leírni mindent, ami foglalkoztat. Újságíróként előre egyeztetni kell a témát, a szerkesztő beleszólhat a kész szövegbe (amiért én legtöbbször hálás vagyok, de azért előfordult, hogy kikerült belőle valami számomra különösen fontos), és bizonyos távolságtartás kell az adott témához. A blogolás során viszont bármi foglalkoztat, leírhatom, különösebb kötöttségek nélkül. De mindkettőben nagy felelősség van! Hisz nemcsak "terápiának" használom, hanem értékközvetítésnek is, ahogy az újságírást is.

A járvány első, tavaszi hulláma alatt, amikor lecsökkent a megbízásaim száma, a szokatlan élethelyzet még inkább arra ösztönzött, hogy kiírjam magamból gondolataimat, egyszerre lett erős belső kényszerem és felszabaduló időm a blogolásra. A Bloggerképző vezetőjének segítségével létrehoztam egy blogot a Cafeblogon és elkezdtem írogatni. (Azért ott, mert nem akartam egyik hírportál blogketrecéhez sem csatlakozni.) 

Viszont már az első bejegyzésem megjelenéskor megkeresett egy női vállalkozókat támogató hölgy azzal, hogy szerinte az írásaimnak nem ezen a felületen lenne a helyük, annál sokkal értékesebbek. Ő egyértelműen a saját blog létrehozását javasolta. Elgondolkodtam a tanácsán, de akkor még úgy éreztem, korai lenne. Először szeretnék megismerkedni a blogolással, a bloggerek világával és majd később eldönteni, merre tovább.

Fél év után már érni kezdett bennem a váltás és az önállósodás gondolata, de a végső lökést a Cafeblog döntése hozta meg, miszerint 2021. januártól tárhelyszolgáltatóvá változik; ingyenes blogposztot írni nem lehet rajta. Akkor pár napig gondolkodtam, hiszen még mindig fennállt a lehetőség átköltözni egy másik portál blogketrecébe (vagy akár abbahagyni a blogolást), de végül úgy döntöttem: keresek egy új, saját tárhelyet az ezalatt írt, több, mint száz, és a jövőbeli írásaim számára. Az illető hölgy segítségével (és némi kitérővel, mert az Ígyírokén domain név már foglalt volt), két hét alatt sikerült az átköltözés és elindulás. Azóta olvasható az Így írok én blognéhány hét alatt közel félszáz kedvelővel, követővel. 

A saját utas döntést jónak éreztem már akkor is, és rendkívül lelkesen vetettem bele magam a munkába, de óriási meglepetést és örömöt okozott az a váratlan fordulat, hogy egy héten belül visszaigazolta ezt a külvilág is: szemlézett egy hírportál, fizetős megbízásom lett és harmincvalahány, általam felkeresett közismert ember mondott igent arra, hogy évértékelő gondolatait megossza adventi sorozatomban.

A munkádhoz hozzátartozik, hogy nagyon sokat olvass, interjúzz, programokra járj, és akkor még nem beszéltünk az ezekből születő cikkek megírásáról... Ezt hogy tudod összeegyeztetni a feleség és családanya szereppel?

Meggyőződésem, hogy az embernek arra van ideje, ami számára fontos. De hogy arra valóban legyen is, érdemes felállítani a prioritásokat és megtervezni az időt. És legalább ennyire fontos közben rugalmasnak maradni, mert három iskolás gyerekkel, egy elfoglalt (de szerencsére a járvány kitörése óta home office-ban dolgozó) férjjel és számtalan ad hoc megbízással, mindig van változás és újratervezés.

Ugyanakkor szabadúszóként sokkal inkább vagyok a magam ura, mint egy irodában dolgozó nő/anya, aminek persze vannak hátrányai is, de jóval több az előnye. A munkám nagy részét igyekszem napközben elvégezni, de mivel az interjúalanyaim többsége is akkor dolgozik, bizony előfordul, hogy késő délután vagy este kell velük beszélnem. A kulturális programok döntő része pedig este van, ugyebár. A gyerekeim egyiknek sem örülnek, és ezt őszintén ki is fejezik, de megértik és elfogadják, hogy nekem ilyen a munkám. Cserébe igyekszem őket bevonni, amennyire csak lehet, vagy amennyire épp engedik. Ahogy említettem, róluk írok vagy elviszem őket is magammal eseményekre, a tiszteletpéldányok jó részét ők is használják. Vagy kifejezetten nekik dedikáltatom, amit nagyon szeretnek.

A járvány kapcsán természetesen annak örültek/örülnek legjobban, hogy esténként nem mentem/megyek el itthonról. És őszintén szólva, én sem bánom. Nehezen mondok nemet a jobbnál jobb meghívásokra, így titokban még örülök is, hogy pár hétig/hónapig kénytelen vagyok otthon maradni. De amikor nem ez a helyzet, akkor érvénybe lép a családi megállapodásunk: heti egy estét a férjemmel tölthetek házon kívül, heti egy estét pedig barátnőkkel. Ezért aztán igyekszem őket is bevonni a munkámba: elhívom őket, hogy együtt nézzünk meg egy kulturális eseményt, amiről írnom kell, összekötve a kellemeset a hasznossal.

Az én home office-om a nappaliban van: az étkezőasztalon írok és közben kilátok a kertünkre, ahova délelőtt besüt a nap. Melegebb időben minden ablak-ajtó nyitva van, majdnem olyan, mintha a természetben dolgoznék. Nagyon szeretem. De ez csak akkor működik, ha egyedül vagyok itthon. A járvány első hulláma alatt, amikor mindenki itthon dekkolt, akkor bizony volt némi feszültség abból, hogy én is dolgozni szeretnék, de nincs saját szobám, mint mindenki másnak a családban. Így végül kaptam egy íróasztalt a hálószobában, és a Bethesdás szakácskönyvet – ami eléggé feszített ütemben, napi egy-két interjúval készült el májusban – azon írtam meg, de amikor csak lehetett, kijöttem. Esténként pedig akkor kezdek dolgozni, amikor már a gyerekek alszanak. Mivel ők ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenkihez külön bemenjek és odabújjak, hogy elmondhassák titkaikat, bizony sokszor háromszor is elalszom, mire kijutok a nappaliba...

Mi alapján választasz témát? Van kedvenced?

Főbb témaköreim a család (saját gondolatok és interjúk), a kultúra (ajánlók) és a jótékonysági ügyek. A konkrét témákat pedig az élet hozza, ahogy a legtöbb újságírónak vagy bloggernek. Egyébként sokáig csak mások gondolatait mertem leírni, így eleinte rengeteg interjút készítettem. Ilyenkor az írás csak a második lépés volt, az első a velem szemben ülő ember megismerése, "megszelídítése", "kinyitása" – vagyis annak elérése, hogy bizalma legyen hozzám és akár olyasmiket is elmondjon nekem, amit másnak nem. Ha az emberek érzik, hogy valóban kíváncsi vagy rájuk, akkor ezt megteszik, és nagyon inspiráló beszélgetésekben lehet részed.

Később jöttek a riportok, amikor nemcsak egy-egy ember gondolatait kellett megismernem (és megismertetnem másokkal), hanem egy-egy témát jártam körül; az is nagyon izgalmas feladat. Az írás tehát számomra értékes találkozásokat jelent, tartalmas és mély gondolatok rögzítését és átadását. És néha terápiát is, a saját élmények feldolgozása révén, főleg a blogon, ahol immár egyre bátrabban merem saját gondolataimat is leírni. Volt például olyan (újságíróként jegyzett) cikkem, amiben vetélésemet vagy gyermekeimet ért sérelmeket dolgoztam fel. És persze megírtam nagyon sok pozitív élményemet is.

Melyik írásodra vagy eddig a legbüszkébb?

Legnagyobb visszhangot kiváltó írásaim meglepő módon (vagy nem) a gyászhoz kapcsolódnak. Édesanyám örökségéről írt emlékezésem az első blogbejegyzésem, ami címlapra került, a legolvasottabb a Benedek Tibor halálára írt gondolatsor volt. Legemlékezetesebb újságírói interjúim pedig abortuszon átesett nőkkel, illetve egy hármasiker lombikveszteséget megélt nővel voltak. Mindegyikük megköszönte a beszélgetést; van aki azt, hogy erőt merített belőle ahhoz, hogy elmondja gyermekeinek is, van, aki pedig azt, hogy utána több mindent másképp látott, s helyére került benne olyasmi is, ami 25 évvel ezelőtt még nem volt tiszta. Ilyen az, amikor az írás és az élet összekapcsolódik… Ahogy akkor is, ha egy-egy jótékonysági ügyről írok, s a bajba jutottak megköszönik segítségemet. Az adventi időszakban többször előfordult.

Ha ki kell emelni valamelyiket, akkor az újabb írásaim közül advent második hétvégéjén megjelent két beszélgetést említeném, a két missziós orvossal, Fodor Réka Afrékával és Csókay András idegsebésszel.

Ha éppen nem dolgozol, miből töltődsz fel?

Feltöltenek a munkáim (bármennyire közhelyesek hangzok, az én esetemben is igaz) és a hobbijaim (kulturális programok, kirándulás, sport, mentálhigiéné-témájú könyvek, előadások). A pihenés kényes kérdés, mert nem vagyok jó alvó, ráadásul bagoly típus vagyok, míg a férjem és a gyerekeink koránkelők, és elég hangosak, így sosem tudom kialudni magam... De az idők során azért sokat javult a helyzet és hétvégén vagy szabadság alatt is ébredtem már kipihenten. A hétköznapi fáradtság ellen egyébként a reggeli kávé mellett jót tesz a reggeli futás vagy úszás, legtöbbször ezekkel kezdem a napomat.

Mik a terveid, vágyaid a jövő évre?

Mivel a járvány miatt elmaradt a férjem munkája kapcsán betervezett többéves külföldre költözésünk, és azóta is lóg a levegőben, így nagyon előre nem tudok gondolkodni, de a következő év első felére azért vannak konkrét terveim. A meglévő újságírói munkáim mellett szeretném továbbfejleszteni a blogomat (szépen beindult az adventi sorozatoknak hála, de sok ötletem van még), illetve nagy vágyam egy újabb, teljes egészében saját könyv írása, amire nemrég elég konkrét ígéretet kaptam. És persze örülnék, ha a költözés is összejönne végre, nem elsősorban azért, mert mehetnékem van, hanem mert nem szeretem azt a bizonytalanságot, amibe emiatt kerültünk. Emellett a kalandvágy is fűt, ahogy a gyerekeket is. 

vissza

Hozzászólások

Név:
E-mail cím:
Hozzászólás:
A cikkhez még nincs hozzászólás.
Szólj hozzá elsőként!